Lelkizés

Rég írtam, mert nem jutott rá idő.

Csupa szarakodás az élet. Csupa fölöslges szarakodás. Eredmény nincs, csak dühítés.

Hétfőre vártam egy kocsit. Persze nem jött. Elfelejtette. Ki a felelős? Hát persze, hogy én!

Nem akarok ezekkel a csomagolósokkal együttműködni, lusta, trehány, bunkó banda. Nem akarom, hogy ki legyünk nekik szolgáltatva.

NEM VISELEM EL AZ IGAZSÁGTALANSÁGOT! Akkor sem, ha jóvá teszik. Akkor meg mindegy.

Vitti állítólag jobban van. Az én lábam is szebb. A bőrgyógyász kréme szart sem ér, de a Tetran Hydrocortison az már valami, teljesen áttértem arra.

Közeledik a születésnapom. Általában szarul sül el. Most sem lesz valszeg másként. A kishülye nem tudja megjavíttatni azt a szar autót. Mert az idióta villamosai fontosabbak. Hát engem meg nem érdekelnek. Amióta csak él a barom öcsém, örökké ezt a szar villamost/ vonatot kell hallgatni, a faszom faszát se érdekli. Mit tolja a pofánkba örökké az unalmas, ronda, büdös és használhatatlan szarjait. Ehhez képest 2 hete áll a kocsi, és semmit sem csinál. Mert le kell vizsgázni a geci BKV-nál. Megüt a guta! Bécset is tönkre fogja tenni a szemétállatja, a lusta szarházi. Azonnal el kellett volna vinnie, ma ordítani fogok vele. Úgyse tudják megcsinálni, mert azok is csak geci szerelők, és főleg trehány férfi mind, fáj nekik a munka, de a pénz nem. Úgy döntöttem, egy fillért nem adok bele, mert túl sokáig várakoztatnak.

Végre elhúzott a vérbe ez vén kommunista, proli szar. Idejött, hogy spirálozzon vmit. Pontosabban úgy gondolta, idehozza, aztán majd én megcsinálom. Persze, a k anyádat! Azt mondtam, nem értek hozzá (még igaz is!) és hagytam, hadd szenvedjen vele. Közben nyögött, nyüszített, föl sem álltam. Bepofátlankodik, és még segítsek is? Menjen a picsába! Egyébként is utálom a sunyi pofáját, nem lett jobb a véleményem!

Megyek a Teszveszre, hátha van valami jókedvre derítő szépség, amitől megnyugszom.

Bazdmeg! Már megint nem mentett ez a geci blogmotor. A német mér bírja jobban? 

...látom a dolgokat most.

Amikor ezt elindítottam, eléggé padlón éreztem magam, most látom, nálam ez életforma.

Ahogy Korzó mondta egyszer a nem-a-te-napod felvetésre: Nem az én életem.

Hát, kérem szépen, nekem meg pont ez az életem!

Megdöbbentő volt látni, hogy Vitti mennyire nehezen fogadja a betegsége (bár az állapota jobban illene ide) megjelenését. Ahogy emlékszem, én sem tudtam vele mit kezdeni eleinte, küzdöttem is ellene mindenféle módokon. Sírás, örjöngés, szuicidgeferdítás... aztán megszoktam, ilyen lesz a felnőtt életem. Alaphangon nem jó, de nem is rossz. A pillanat hevében dől el, melyik melyik.

Bár nagyon szenvedtem 2003 nyarán, amikor kitört, de ma néha nosztalgiával gondolok rá. Mert akkor még hittem, ez csak átmeneti. Aztán ősszel, azt hiszem az utolsó Normafa - Zugliget túránkon fordult át a dolog belenyugvásba. El kellett fogadni, az élet ezt tartogatja nekem. És ez a felismerés három hónapra meg is nyugtatott, sőt ez a három hónap volt az azóta eltelt öt évnek is az egyik legjobb időszaka.

Októberben belekezdtem másoddiplomás tanulmányaimba, és tetszett. Aztán soha többet, mert halálunalom volt az egész, de alibinek kiváló, pláne, hogy soha olyan jó jegyeim nem voltak, mint a posztgraduálison. Jellemző egyébként, hogy az általánosban voltam a leggyengébb (alsóban), majd egyre fejlődtem, és az érettségim már majdnem kitűnő lett. Aztán a szar főiskola visszaesés volt, de a másoddiplománál már megint szárnyaltam. Elvileg.

Novemberben rátaláltam a legújabb hobbimra, a dvd-zésre, és persze a netet is akkor kötötték be. A Sulinetnek hála vettünk egy új gépet. Fél évig még csak azon volt dvd-player.
Életemben akkor blicceltem először, mert a főiskolai diákom okt 31-ig matrica nélkül is érvényes volt, de novemberben már nem. Kaptam egy gyűjtőjegyet, és a lyukasztás onnantól kezdve (kb. 3 évig) pillanatnyi döntéstől függött. Hihetetlen, hogy egyszer sem kaptak el. Pontosabban: egyszer elkaptak, de kidumáltam magam. Sajnálom, úgy éreztem mindig, hogy megillett a "kedvezményes" utazás. Szarul vagyok, mindig, jár és kész. Egyébként, ha nem volt muszáj, nem mozdultam ki. Szóval nem nagyon loptam meg a többi utazót.
És akkor volt az első szöszi-nap is. Senki sem tudja, de a Dr. Szöszi c. film első része feltöltött energiával. Hogy van értelme rendesnek, jófejnek lenni, hogy nincs lehetetlen. Ennek állítottunk emléket, a barátaim mindig kapthatóak az ilyesmire. És akkortájt még voltak vékony, szőke tincsek a hajamban. Bár tetszettek, de sajnos szerencsét nem hoztak.

A december teljesen jó volt: minden annyira jónak ígérkezett. Mindenkivel szót értettem. Kivéve persze az öcsémet. Életem egyik legnagyobb kudarca volt őt elveszíteni. És ha őt nem árulják el a saját barátai, akik miatt otthagyott engem, akkor sosem jött volna vissza. Azt hiszem, azért utáltam őt akkor, mert kapott (szerzett!) egy újabb esélyt magának az életre. A normális életre, és onnan nézve én nyilván véglény vagyok. Ezt nem is titkolta. De elbukott, és most már ő is mintha elfogadta volna ezt az árnyék-életet.
December utolsó hetét Vittivel töltöttem. Minden nap átjött, aztán szilveszter előtti napon én mentem hozzá. Akkor voltam ott először és utoljára egészen idén aug. 20-ig.

Aztán jött a fekete leves, január elején. A teljes megsemmisülés. Külön posztot érdemel.

Előbb itt vádaskodtam, meg összehordtam mindenfélét. Tiszta hülyeség! Csak egy kis bizalmat kellene tanulni végre!

Szegény Vitti nagy bajban van. Tényleg. Mert nyomoréknak érzi magát. Lassan ráhúzodik erre a jó kis pánikra ráhúzódik egy igazi depresszió. A pánik gyógyítható, de a depresszió...

Lázár Ervin írta le nagyon pontosan a briliáns Négyszögletű kerekerdő c. könyve elején. Ahogy a bánat közeledik, ahogy beférkőzik az ember életébe, beeszi magát a szögletekbe... És időnként újra - újra csak úgy jön.

Én már megtanultam kezelni, szabadulni úgysem tudok tőle. Tudom, hogy időnként megjelenik, de leszarom. (Azt hiszem, Lázár is, erről szól az első mese.) De emlékszem, milyen volt annak idején. Milyen az, amikor megy az idő, és semmi, de semmi sincs. Nincs értelme semminek a világon. És persze a félelem, hogy ennek sosem lesz vége, hogy sosem lesz jobb...

És most, amikor pont az néz ezzel farkasszemet, aki akkor segített, én itt megjátszásról képzelgek... Szóval néha szégyellem magam a saját hülyeségem miatt. Másrészről meg annyira sajnálom, hogy nem értek a szóból, amikor egy tekintetből kellene.

És a legjobb: együtt szenvedek vele. Olyan szürke a világ, apró fájdalmaim is vannak, sokszor sírnék, mert nem tudom, tudok-e segíteni neki. Persze mindig vigasztalom, de fogalmam sincs, mi lesz.

Gyakorló paranoiásként persze megfordultak a szokásos gyanúk a fejemben. De csak utólag, ez is az igazsághoz tartozik.

Először is azt kérte Mr. Vitti - nevezzük így mostantól, nézzem el neki, ha késik vagy lemondja az megbeszélt dolgokat. Ezt eddig is megtette, és én nem haragudtam, csak szomorú voltam. Azt éreztem, valami más fontosabb neki.

Szóval megfordult a fejemben, hogy az egészet hivatkozási alapnak találta ki. Egy bárányhimlőt nem lehet eljátszani, de ezt...

De miért találhatta még ki a dolgot?
Hogy sajnáltassa magát, ill. így szerezzen magának figyelmet. Mondjuk, ennél több figyelem az én részemről talán már zaklatásszámba menne.

Hát nem tudom, valószínűleg ez már a dolgok túlköltése, de azért eszembe jutott.

It's insult-time!

Szokásos laza, hát - váll - nyak - kar masszázst kapott Mr. Vitti. Nagyon szép a bőre a felkarján, amit én most is megjegyeztem. Mire ő: de minek? Hát, jó tanulság az, hogy ha valaki nem akarja meghallani a bókot, akkor tökmindegy. Ő már eldöntötte, úgyhogy mondhatok bármit is. Az, ha nekem tetszik, értéktelen.

Ahogy az az egy ideje pedzegetett jövőkép is, miszerint idős korunkban összeköltözünk, és mint két matróna együtt unatkozunk meg ilyesmik. Nekem ezzel elméletileg nem lenne bajom. De most kibukott belőle, ez a vízió számára az értékes, valóságos életről való lemondás jelképe. Valamiért azt gondolja magáról, hogy nem kell senkinek, hát majd megpihen öreg barátnőjénél. Nagyon lesújt, hogy én végsősoron a rossz élet szimbóluma vagyok. Kicsit olyan ez, mint a Hibátlanok c. filmben (Még egy de Niro film, ez már jel!). Én vagyok Rusty, amikor azt mondja: "Csak előttem nem szégyelled magad, mert még magadnál is szánalmasabbnak tartasz."

A munkám legszarabb része a fuvarszervezés. Nem is az érdemi része: a papírok kiállítása vagy a rakodási terv, hanem a várakozás.

Mivel sajnos nem vezetek targoncát, függök a targoncástól. Ha az ő munkaidején kívül fut be az autó, akkor könyörögni kell a raktárosnak, adjon már kölcsön egy embert. Úgyhogy ez már kettős függés. De az alap, az maga a kamionsofőr. Tőle függ minden. Ha ő időben jön, és tudja, hol kell jelentkeznie stb. , akkor minden rendben van. De ha nem, akkor kész...

Ma is ez történt. Horvátországba ment volna ki egy kocsi, de még most sincs itt. Senki sem tud róla semmit. Még most sem.

Ilyenhez még nem volt balszerencsém.

Na, mindegy, ez a legszarabb ebben az egészben.

Na, megírja az ember a posztot, aztán gyorsan fordul egyet a világ...

Elgondolkodtam a szombaton megszerzett információk tudatában a szerencséről. A viszonyom ezzel a dologgal eleddig nem tisztázott. Néha nagyon szerencsésnek érzem magam, máskor meg nagyon szerencsétlennek... A szombati információk birtokában viszont le kellett szűrnöm egy tanulságot, a szerencsének az ember sorsának alakulásában nagyobb szerepe van, mint hittem.

Mert például itt van ez a barátom, akiről az előző posztban írtam: kedves, helyes, okos, fiatal fiú. Látszólag semmi baja, és mégis egész életében szenved. Nagyjából mindig ugyanazért: attól fél, sőt retteg, hogy nem lehet szeretni, és a világ ellene van. Még akkor sem szeretném leírni a viszontagságait, ha tudom, rajtam kívül senki sem olvassa ezt a blogot. Nem kell kiteregetni szegényke életének szennyesét, úgyse tudok mindent.

Ha csak egy kicsit jobban alakulnak a dolgok, ez a fiú az élet császára lehetne, minden adottsága megvan hozzá. Nemcsak a külseje és az esze, de az embíció és a merészség is. Mert bár belül retteg és zokog, kifelé nagyon elszánt és kitartó.

Viszonylag ritkán fordul elő, hogy valakit tényleg sajnálok. (Magamon kívül.) És ez rossz. Nemcsak azért, mert én magam is rosszul érzem magam emiatt, hanem mert hogyan tekinthetek rá egyenrangú félként, ha közben szánalmat érzek iránta. Egy barátságban márpedig egyenlőnek kell lenni, különben csúnyaságok történnek. Tudnék erről mesélni, és fogok is!

Sajnálom, hogy az agya képtelenné teszi a normális életre. Sajnálom, hogy egyre inkább egyedül marad. Sajnálom, hogy úgy érzi, ő tehet róla. Sajnálom, hogy nemcsak arra nem képes, hogy önmagát szeresse, de hogy ezt általában képtelenségnek tartja.

És ezeket nem is mondta ki, csak minden erről szólt. Láttam, ahogy lecsillapodik. Ahogy a fészekmeleg szobámban visszanyeri eredeti önmagát. Azt tanácsoltam neki laikusként, próbáljon másra gondolni, és persze könnyű ezt mondani. De végül mégis működött. Például azzal, hogy anyukám jól megebédeltette. Nem tudom, ki hogy van vele, de teli gyomorral nagyobb biztonságban érzi magát az ember. Aztán adtunk neki feladatot, amelyet nagy koncetráció mellett, higgadtan és bravúrral oldott meg. Végül együtt néztük a tv-t, később a testvérem is bejött. Nevetgéltünk, és a jövő heti utat tervezgettük. Végül hazavittük kocsival. Szerintem egy rövid ideig el tudott vonatkoztatni a félelmtől.
(Most olvasom a Wikipedián, hogy nem is javasoltam akkora hülyeséget. Az egyik módszer a pánikbetegség kezelésére a monológok ismételgetése. "Még senki sem halt bele abba, hogy ideges." stb.)

Nagyon tisztelem azért, hogy el merte mondani. Nehéz dolog gyengének mutatkozni. Pláne egy fiatal férfinak egy nővel szemben; pláne neki velem szemben. Örülök, hogy a bizalma és a szerete erősebb volt, mint a büszkesége.

A testvéremnek elmondtam. Nem részletesen, csak magát a tényt közöltem. Tudomásul vette. Szerintem ez pont elég.

Én meg nem hagyom magára, nem engedem neki, hogy győzzön a belső rossz, hogy begubózzék, hogy az őrülettől való félelembe beleőrüljön.

Remélem, most éppen jól van. És azt is az orvos hamar enyhíteni tud a szenvedésein.

Alantas - mondta az én drága barátom, amikor azt firtattam, hogy van az, hogy nekem mindig azt mondta, nem szereti, ha hozzáérnek, közben meg minde más barátját ölelgeti. Mert ők nem fontosak, az ilyesmi olyan alantas. WTF?!

Én télleg nem szeretem, ha csak úgy hozzámérnek. Én megtámadva érzem magam, nem tehetek róla, önkénytelen dolog. Nem is tudnám elképzelni, hogy egy haver (igaz nekem olyanom nem nagyon van, max virtuálisan, de ott meg pont a fizikai nem-létezés a lényeg!) csak úgy átkaroljon, mint a fotókon a barátomat. Szóval őt ez nem zavarja, akármit is mond.

Miért mondja tehát ezt? Mert nem akarja a szemembe mondani, hogy nincs hozzá gusztusa. Valljuk be, erről van szó. Értem én ezt a körülmények figyelembe vétele mellett, ha jófej lennék. Objektíven nézve persze vannak gusztusosabb emberek.

De ez a blog azért van, mert nem vagyok jófej, csak néha úgy teszek. Szóval egy barátomtól elvárnám, hogy ne forduljon ki a gyomra még a dolog gondolatától sem (hiszen én más okokból, de sosem fogok ilyet erőltetni, de ezt fönt leírtam), hogy elfogadjon olyannak, amilyen vagyok. De a valóság az már csak ilyen. Ő már csak ilyen. És én is már csak ilyen vagyok.
A külsővel kapcsolatos intolerancia a barátomnál egyébként is nagyon magas. Saját külsejét sem képes pozitívan látni, hát még másét. Pedig nem csúnya, vagy gusztustalan... Néha, mikor panaszkodik egy pattanás miatt, hogy milyen csúnya, szívesen a képébe vágnám, és akkor én mit szóljak, bazmeg?! De nem teszem, csak mosolygok. Mondtam, hogy mindent elfojtok.

Ahogy ő is udvarias. Inkább ledegradálja a testi érintkezést. (Ugye, nem valami túl bensőséges dologról van szó, csak egy baráti meglapogatásról.) Azt mondja, hogy túl jó barátok vagyunk ahhoz, hogy ilyen alantas dolgokat csináljunk... És ezzel a kegyes (kegyetlen) hazugsággal sért meg igazán. Ha már nincs benne annyi emberi erő, hogy elfogadjon, legalább ne találjon ki ilyen meséket, mikor "lebukik".

De ettől nem mérges vagyok, inkább csak lemondó. Ha ő, aki nekem állítólag a legjobb barátom sem képes rá, akkor a végtelenségig várhatok itt mindenfélére.

Közben kiderült, hogy csak 7 millió, mert a hülye könyvelő nem vett valamit figyelembe. Mondjuk ez is három éves fizetésem...

Szerdán az igazgatók egy 4 milliós reklamáció miatt elmentek egy vevőhöz. Elég genyák, mert még csak vitázni sem hajlandóak. De igazuk van. Az, hogy így is le lehetett volna gyártani a terméket, még szerintem nem ment föl a hibánk alól. Inkább csak szerencse: az egészet ránk verhették volna, és akkor aznap be is zárhattuk volna a bótot.

Tegnap a Főnöknéni közölte az eddig felhalmozott veszteségünk mértékét: 11 millió szép, magyar forint!

Sok minden összejött, a bukás nagy részét váratlan költségek teszik ki: egy reklamáció (egyből 3 750 000 Ft), egy visszatérítés (10 e €) és az árfolyam lecsökkenése is több százezerbe került.

Viszont esély sincs ledolgozni. A forgalom túl kicsi. Ha óriási szerencsénk lesz, akkor tudunk belőle faragni valamennyit, de a nagy része a nyakunkon marad, és sajnos inkább gyarapodni fog, mint csökkeni.

Persze idén az általunk gyártott termékek piaca zsugorodott. De a fő felelős az értékesítési igazgató. Ez a nagyszájú öregember semmit sem tesz, ami az ő feladata lenne, viszont mindenki máséba beleszól. Most, amikor lehet, fizetést sem kapunk október elején, és lassan kezdhetjük böngészni az álláshirdetéseket, a Főkolompos véleménye ennyi volt: aha.

Neki persze mindegy. Legfeljebb nyugdíjba megy. Így is minimum ötször annyit keres, mint én, viszont szarrágó, szép nagy tartalékot halmozhatott föl. A felesége Németországban dolgozik vezető munkatársként, szintén hülyére keresi magát. Neki ez csak egy újabb indok lesz arra, hogy megint mindenki mást hibáztasson maga helyett. Hogy megsértődhessen.

A Főnöknéni, akit egyébként kedvelek, szintén nem jár majd nagyon rosszul. Pedig - sajnálom, hogy ki kell mondanom - ő is felelős. De az állásáért nem kell aggódnia neki sem. Majd lefokozzák egy kicsit max.

Mi ketten viszont kolléganőmmel mehetünk, amerre látunk. Szép kilátások!

Tényleg nem tudom, mikor fogják már fel végre, hogy mi az a blog!

Szerintem a legszabadabb műfaj. Mit olvasok ehhez képest a kommentek között? Miért erről ír? Miért nem arról? Miért nem relevánsabb? Ugyan, gyerekek! Hülyék vagytok. Ha nem érdekel, ne olvasd végig, minthogy beállsz gagyogni. Annyira feldühít az ilyen baromság!

Nagyon szeretem, amikor olyanért vonnak felelősségre, amiről nem tehetek, itt sem voltam akkor. A bőrgyógyásznál voltam, a kolléganőm vevőjéről van szó ráadásul.

Mindent mi csinálunk. Nem mondom, főnéni nem dolgozik, de akkor is. Nem a mi felelősségünk, ha a tisztelt vevő azt sem tudja, mit akar.

Persze a mélybeli trollok problémáznak. Csak nehogy megerőltesse magát még az üzemben valaki. Annyira utálom ezt a hozzáállást. Mi itt fönt hajtunk, hogy minden simán menjen, ezeknek meg soha semmi sem jó. Persze amikor ők hibáznak, akkor is ők ordítoznak. ilyen fotgalom mellett egy ekkora rekalmáció taccsra teszi a céget. Itt cidrizhetek, hogy bár bent ülünk egész nap, akár van meló, akár nincs, lesz-e a fizetés október elején.

Nagy örömünkre befutott az igazgató úr (aki, ugyebár, egy szent!) is. Így 9 tájban lassan akár el is kezdhetnek dolgozni. Jó ki mítoszt épített ki maga körül: ő az, aki örökké dolgozik. Pedig valójában egy lassú, öreg, koncentrációra képtelen fickó, aki sok időt tölt a munkahelyén, ám ebből a hasznos az igen csekély.

Jó hétnek nézünk elébe. Sok hülye kiszállítás; ahogy hallom, műszaki hiba is van... Isteni lesz, már előre élvezem.

Elmentem egy orvoshoz, hogy segítsen. De nem segít. Megint várhatok, gyógyszert szedhetek, aztán mehetek vissza, hogy akkor majd talán... Mindezért 4000-et fizettem. Örvendek a találékonyságukért.

Nagyon utálok orvoshoz menni. Annyiszor megaláztak már. Annyira fogalmuk sincs semmiről. Kurva okosnak gondolják magukat, de szart se tudnak.

Amiből az ember maga is meggyógyul, ahhoz nem kell orvos. Amiből meg nem, ott az orvos sem tud segíteni. Aztán vannak ezek az esetek, de itt se bír, mert okoskodik, hogy csúnya, meg mittomén. Közben csak kétszer akar kaszálni.

Utálok másra rászorulni. Remélem, nem érem meg azt a kort. (Amúgy se lenne kire.)

Ezen a blogon nem lehet hozzászólni, mert nem érdekel a legkülönbözőbb unatkozó emberek munka helyetti okoskodása, csacsogása, kioktatása, anyámbaküldése...

Azért írom, mert elfojtó személyiség vagyok, és azt hiszem emiatt folyton beteg. Elegem van belőle, meg sok mindenből, de mivel jól nevelt személyiségű, pontosabban gyáva vagyok, máshol nem tehetem meg. Szóval gyávaság ez is, de ez sem érdekel túlzottan.

Egyszer egy tanárom mondta a jövőmről, hogy sok mondanivalóm lesz, és senki sem hallgatja meg. Hát beletrafált. Amit tényleg mondani szeretnék, arra tényleg nem kíváncsi senki. De hála a Jóistennek meg a webkettőnek, majd itt kiokádom magamból az egészet.

Ja: még meg kell szoknom, hogy nincs közönség, nincs magyarázkodás. Majd azt hazudom magamnak, gyakorlás az egész. Egyszer meg kell tanulni őszintének lenni. Vagy látszani.

Sok szar gyűlt össze bennem. Az egész életem igazából csak az. Sokszor rossz, és amikor jóra fordul, az is csak viszonylagos. Most itt utoljára leírom, nem okolhatok senkit, csak magamat. Pont az a lényeg, hogy majd itt ellaborálom az utálatomat azokon, akik keresztbe tettek, vagy csak szerintem faszok.

Háromnegyed öt van. Jó reggelt kívánok!