Előbb itt vádaskodtam, meg összehordtam mindenfélét. Tiszta hülyeség! Csak egy kis bizalmat kellene tanulni végre!
Szegény Vitti nagy bajban van. Tényleg. Mert nyomoréknak érzi magát. Lassan ráhúzodik erre a jó kis pánikra ráhúzódik egy igazi depresszió. A pánik gyógyítható, de a depresszió...
Lázár Ervin írta le nagyon pontosan a briliáns Négyszögletű kerekerdő c. könyve elején. Ahogy a bánat közeledik, ahogy beférkőzik az ember életébe, beeszi magát a szögletekbe... És időnként újra - újra csak úgy jön.
Én már megtanultam kezelni, szabadulni úgysem tudok tőle. Tudom, hogy időnként megjelenik, de leszarom. (Azt hiszem, Lázár is, erről szól az első mese.) De emlékszem, milyen volt annak idején. Milyen az, amikor megy az idő, és semmi, de semmi sincs. Nincs értelme semminek a világon. És persze a félelem, hogy ennek sosem lesz vége, hogy sosem lesz jobb...
És most, amikor pont az néz ezzel farkasszemet, aki akkor segített, én itt megjátszásról képzelgek... Szóval néha szégyellem magam a saját hülyeségem miatt. Másrészről meg annyira sajnálom, hogy nem értek a szóból, amikor egy tekintetből kellene.
És a legjobb: együtt szenvedek vele. Olyan szürke a világ, apró fájdalmaim is vannak, sokszor sírnék, mert nem tudom, tudok-e segíteni neki. Persze mindig vigasztalom, de fogalmam sincs, mi lesz.
