Na, megírja az ember a posztot, aztán gyorsan fordul egyet a világ...
Elgondolkodtam a szombaton megszerzett információk tudatában a szerencséről. A viszonyom ezzel a dologgal eleddig nem tisztázott. Néha nagyon szerencsésnek érzem magam, máskor meg nagyon szerencsétlennek... A szombati információk birtokában viszont le kellett szűrnöm egy tanulságot, a szerencsének az ember sorsának alakulásában nagyobb szerepe van, mint hittem.
Mert például itt van ez a barátom, akiről az előző posztban írtam: kedves, helyes, okos, fiatal fiú. Látszólag semmi baja, és mégis egész életében szenved. Nagyjából mindig ugyanazért: attól fél, sőt retteg, hogy nem lehet szeretni, és a világ ellene van. Még akkor sem szeretném leírni a viszontagságait, ha tudom, rajtam kívül senki sem olvassa ezt a blogot. Nem kell kiteregetni szegényke életének szennyesét, úgyse tudok mindent.
Ha csak egy kicsit jobban alakulnak a dolgok, ez a fiú az élet császára lehetne, minden adottsága megvan hozzá. Nemcsak a külseje és az esze, de az embíció és a merészség is. Mert bár belül retteg és zokog, kifelé nagyon elszánt és kitartó.
Viszonylag ritkán fordul elő, hogy valakit tényleg sajnálok. (Magamon kívül.) És ez rossz. Nemcsak azért, mert én magam is rosszul érzem magam emiatt, hanem mert hogyan tekinthetek rá egyenrangú félként, ha közben szánalmat érzek iránta. Egy barátságban márpedig egyenlőnek kell lenni, különben csúnyaságok történnek. Tudnék erről mesélni, és fogok is!
Sajnálom, hogy az agya képtelenné teszi a normális életre. Sajnálom, hogy egyre inkább egyedül marad. Sajnálom, hogy úgy érzi, ő tehet róla. Sajnálom, hogy nemcsak arra nem képes, hogy önmagát szeresse, de hogy ezt általában képtelenségnek tartja.
És ezeket nem is mondta ki, csak minden erről szólt. Láttam, ahogy lecsillapodik. Ahogy a fészekmeleg szobámban visszanyeri eredeti önmagát. Azt tanácsoltam neki laikusként, próbáljon másra gondolni, és persze könnyű ezt mondani. De végül mégis működött. Például azzal, hogy anyukám jól megebédeltette. Nem tudom, ki hogy van vele, de teli gyomorral nagyobb biztonságban érzi magát az ember. Aztán adtunk neki feladatot, amelyet nagy koncetráció mellett, higgadtan és bravúrral oldott meg. Végül együtt néztük a tv-t, később a testvérem is bejött. Nevetgéltünk, és a jövő heti utat tervezgettük. Végül hazavittük kocsival. Szerintem egy rövid ideig el tudott vonatkoztatni a félelmtől.
(Most olvasom a Wikipedián, hogy nem is javasoltam akkora hülyeséget. Az egyik módszer a pánikbetegség kezelésére a monológok ismételgetése. "Még senki sem halt bele abba, hogy ideges." stb.)
Nagyon tisztelem azért, hogy el merte mondani. Nehéz dolog gyengének mutatkozni. Pláne egy fiatal férfinak egy nővel szemben; pláne neki velem szemben. Örülök, hogy a bizalma és a szerete erősebb volt, mint a büszkesége.
A testvéremnek elmondtam. Nem részletesen, csak magát a tényt közöltem. Tudomásul vette. Szerintem ez pont elég.
Én meg nem hagyom magára, nem engedem neki, hogy győzzön a belső rossz, hogy begubózzék, hogy az őrülettől való félelembe beleőrüljön.
Remélem, most éppen jól van. És azt is az orvos hamar enyhíteni tud a szenvedésein.
