...látom a dolgokat most.
Amikor ezt elindítottam, eléggé padlón éreztem magam, most látom, nálam ez életforma.
Ahogy Korzó mondta egyszer a nem-a-te-napod felvetésre: Nem az én életem.
Hát, kérem szépen, nekem meg pont ez az életem!
Megdöbbentő volt látni, hogy Vitti mennyire nehezen fogadja a betegsége (bár az állapota jobban illene ide) megjelenését. Ahogy emlékszem, én sem tudtam vele mit kezdeni eleinte, küzdöttem is ellene mindenféle módokon. Sírás, örjöngés, szuicidgeferdítás... aztán megszoktam, ilyen lesz a felnőtt életem. Alaphangon nem jó, de nem is rossz. A pillanat hevében dől el, melyik melyik.
Bár nagyon szenvedtem 2003 nyarán, amikor kitört, de ma néha nosztalgiával gondolok rá. Mert akkor még hittem, ez csak átmeneti. Aztán ősszel, azt hiszem az utolsó Normafa - Zugliget túránkon fordult át a dolog belenyugvásba. El kellett fogadni, az élet ezt tartogatja nekem. És ez a felismerés három hónapra meg is nyugtatott, sőt ez a három hónap volt az azóta eltelt öt évnek is az egyik legjobb időszaka.
Októberben belekezdtem másoddiplomás tanulmányaimba, és tetszett. Aztán soha többet, mert halálunalom volt az egész, de alibinek kiváló, pláne, hogy soha olyan jó jegyeim nem voltak, mint a posztgraduálison. Jellemző egyébként, hogy az általánosban voltam a leggyengébb (alsóban), majd egyre fejlődtem, és az érettségim már majdnem kitűnő lett. Aztán a szar főiskola visszaesés volt, de a másoddiplománál már megint szárnyaltam. Elvileg.
Novemberben rátaláltam a legújabb hobbimra, a dvd-zésre, és persze a netet is akkor kötötték be. A Sulinetnek hála vettünk egy új gépet. Fél évig még csak azon volt dvd-player.
Életemben akkor blicceltem először, mert a főiskolai diákom okt 31-ig matrica nélkül is érvényes volt, de novemberben már nem. Kaptam egy gyűjtőjegyet, és a lyukasztás onnantól kezdve (kb. 3 évig) pillanatnyi döntéstől függött. Hihetetlen, hogy egyszer sem kaptak el. Pontosabban: egyszer elkaptak, de kidumáltam magam. Sajnálom, úgy éreztem mindig, hogy megillett a "kedvezményes" utazás. Szarul vagyok, mindig, jár és kész. Egyébként, ha nem volt muszáj, nem mozdultam ki. Szóval nem nagyon loptam meg a többi utazót.
És akkor volt az első szöszi-nap is. Senki sem tudja, de a Dr. Szöszi c. film első része feltöltött energiával. Hogy van értelme rendesnek, jófejnek lenni, hogy nincs lehetetlen. Ennek állítottunk emléket, a barátaim mindig kapthatóak az ilyesmire. És akkortájt még voltak vékony, szőke tincsek a hajamban. Bár tetszettek, de sajnos szerencsét nem hoztak.
A december teljesen jó volt: minden annyira jónak ígérkezett. Mindenkivel szót értettem. Kivéve persze az öcsémet. Életem egyik legnagyobb kudarca volt őt elveszíteni. És ha őt nem árulják el a saját barátai, akik miatt otthagyott engem, akkor sosem jött volna vissza. Azt hiszem, azért utáltam őt akkor, mert kapott (szerzett!) egy újabb esélyt magának az életre. A normális életre, és onnan nézve én nyilván véglény vagyok. Ezt nem is titkolta. De elbukott, és most már ő is mintha elfogadta volna ezt az árnyék-életet.
December utolsó hetét Vittivel töltöttem. Minden nap átjött, aztán szilveszter előtti napon én mentem hozzá. Akkor voltam ott először és utoljára egészen idén aug. 20-ig.
Aztán jött a fekete leves, január elején. A teljes megsemmisülés. Külön posztot érdemel.
